Bendzsel Miklós

A Magyar Szabadalmi Hivatal Jedlik Ányos-díja[i]

 

A Jedlik Ányos-díjat a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökének kezdeményezése alapján az ipari és kereskedelmi miniszter 1996-ban, a magyar szabadalmi rendszer centenáriumi évében alapította a 16/1996. (III. 20.) IKM rendelet alapján.

A szakmai díj a kimagaslóan sikeres feltalálói tevékenység, valamint a kiemelkedő színvonalú és hatékonyságú iparjogvédelmi munkásság elismerését szolgálja.

A kitüntetettek adományozást igazoló okiratot és plakettet kapnak. Ez utóbbi bronzérem, amelynek előlapját Jedlik Ányos mellképe díszíti a „Jedlik Ányos-díj” körirattal; hátlapja domború, kráterszerű képződményt ábrázol, kipattanó – az alkotó gondolatot, a találmányt szimbolizáló – szikrákkal, valamint a „Magyar Szabadalmi Hivatal 1896–1996” felirattal. Az érem peremén a kitüntetett neve és az érmet alkotó Asszonyi Tamás, Munkácsy-díjas, érdemes művész monogramja olvasható.

A Jedlik Ányos-díjat a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke adományozza évente egyszeri alkalommal. Az átadási ünnepségre az alapítás évében először 1996. március 21-én a Magyar Állami Operaházban, a Magyar Szabadalmi Hivatal centenáriumi díszünnepsége alkalmával került sor.

 

 

Jedlik Ányos emlékezete[ii]

 

Jedlik Ányosról, az ő csendes mederben lefolyt, majdnem százéves életéről és a magyar tudományosság szolgálatában kifejtett munkásságáról, az ő fényes tulajdonságairól és gyengéiről fogok itt megemlékezni, nem magasztaló, de meggyőződésem szerint igazságos szavakban, hogy kegyeletes tiszteletünknek iránta kifejezést adjunk, és hogy az ő életének példájából mi is okulást merítsünk.

Egy rendtársa életének utolsó éveiben azt kérdezte tőle: „miért választotta tanulmánya tárgyául éppen a fizikát, miért nem például a teológiát, mely a legmagasztosabb dolgokkal foglalkozik?” Erre ő így felelt: „Látja, minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok és egyszersmind mulatok, gyönyörködöm is.” (…)

Jedlik élete folyamában is volt idő, melyben a nemzet sorsa iránti aggodalom minden más gondolatot, a hazafi kötelessége minden más munkásságot háttérbe szorított. Akkor volt az, amikor 1848. március 15-én, mint a pesti egyetem bölcsészeti karának dékánja, ezeket írta be a kar naplójába: „Mindenki érzi, hogy ily mozgalmak között valamint az egyetemi tanárok, úgy egyetemi ifjúság közönyös állapotban nem maradhat”, és más helyen: „Azon fontos és Magyarország történetében időszakot alkotó események tekintetéből, melyek e folyó hó 15-ik és következő napjaiban fejlődtek ki, ezen napló is ennek utána magyar nyelven vezettetik”. Később a tudós tanár és szerzetes beállott nemzetőrnek; és még később, az elnyomatás idejében, amikor azt nem jó szemmel nézték, módot talált rá, hogy a magyar fiúkat magyarul tanítsa. A veszély múltán azonban visszatért – saját szavai szerint – megint a „közönyös állapotba”, s újra napról napra rendesen és odaadással végezte a maga dolgát. (…)

Két nagy felfedezéséről akarok említést tenni: az elektromágneses motorról és az elektromos dinamógépről, mely Jedlik magányos dolgozószobájában látott napvilágot, de, sajnos, ott rejtve is maradt. Sem ő maga, sem azok, akik nehezen hozzáférhető műhelyébe bepillanthattak, nem ismerték fel idejekorán e fölfedezések jelentőségét, s az őt gyönyörködtető experimentum csak olyan kezdet maradt, amelynek nem került folytatása. Mások később találták meg ugyanezen fölfedezések magját, de termékeny talajba tudták elvetni, hol nagyra nőtt, s ültetőinek babérkoszorút hajtott. (…)

Ötvenhárom éven át tanította ő a fizikát, előbb a bencés rend győri líceumában, utóbb a pozsonyi akadémián, s végre 1840-től 1878-ig a pesti egyetemen. Előadása a kutató tudós előadása volt, ki hallgatóihoz úgy beszél, mint tudóstársakhoz, ki előtt nem rejt el titkot, hanem feltárja leplezetlenül a maga gondolatmenetét. 1878-ban tanártársainak, régi tanítványainak tiszteletétől és szeretetétől kísérve, királyi kitüntetéssel vonult nyugalomba. Visszatért a győri házba, honnét majdnem egy fél évszázaddal előbb indult el, hogy tanítói tisztét a zárda falain kívül is teljesítse. (…)

Közöttünk már csak emléke él tovább, nem mint szellemóriásé, akit csak bámulni tudnánk, hanem mint úttörő munkásé, akit követhetünk.

Használja fel mindegyikünk azt az időt, melyet neki a Mindenható e földi életútjára kimért, a maga elvállalt feladatának teljesítésére olyan kitartással és olyan takarékosan, mint ahogy felhasználta Jedlik azt a közel száz évet, amely Isten különös kegyelméből neki jutott.

Őrizzük meg az ő emlékezetét!